Varjasi Tamás
Varjasi Tamás képzőművész 2018 nyarán válaszolt a kérdéseinkre. A művésszel készített interjúnkban a gyerekkoráról, a művészetről, a zenélésről, a szoborkészítésről kérdeztük Varjasi Tamást, aki a külföldi útjairól, a Magyar Köztársaság Aranykeresztjének kitüntetéséről és azokról a nagy mesterekről is beszélt, akik hatással voltak rá.
Mesélne a gyerekkoráról? Édesapja zenével foglalkozott és az ő révén került először kapcsolatba a művészettel?
Apám kántortanító volt. A kántortanító abban az időben adta az igét és énekelt kegyetlenül. Ő egy kis faluban, Kustányban, Kustánhegyen és Kőszegen tevékenykedett, és amikor jött a felszabadulás, hál istennek megúszott mindenféle deportálást és felkerült Budapestre és az Állami Népi Együtteshez került és ott igazgató lett. Nagyon jó szakember volt. Zenélt. Énekelt. Nagyon jó kommunikatív ember volt, egyetemet végzett irodalomból. Rendkívül jó ember volt. Tőle sok mindent tanultam, emberséget, becsületet, sportszerűséget, sok mindent. Én gimnázium első két évében kezdtem el zenélni, mindig azt kérdezte: „Ismered a kottát?” Mondtam, hogy nem, Azt mondta, a nélkül nem lehet játszani. Én mondtam, hogy ismerem azt a pár harmóniát, ami nekem kell, ez a Beatles-korszak volt, 1964-ben, akkor jártam gimnáziumba. Meg voltam elégedve azzal, hogy ismertem azt a pár harmóniát, ami nekem kellett, fiatal voltam, gondoltam, majd odamegyünk és játszunk és minden, ami belefér... Volt egy függöny és a függöny mögött volt körülbelül harminc néprádió, akkor még nem volt erősítő. A telefonból kiloptuk a mikrofont és abból csináltunk előerősítőt, összekötözgettük és így szólalt meg a mi zenénk annak idején, ami már elképzelhetetlen. Óriási sikerek voltak, érettségi. Édesapám inkább a népzenével foglalkozott, a beat zenét ő nem nagyon érdekelte.
A kottaolvasásban az a lényeg, hogy hiába tanulsz meg kottát olvasni, ha nem folytatod, semmit sem ér, mint az angol nyelv tanulás, hiába tanulsz meg angolul, ha nem folytatod, nem használod, ha nincs meg az a lüktetés ami kell, akkor folyamatosan elfelejted, de ha újra belekerülsz egy olyan környezetbe, hogy használnod kell, akkor szépen lassan újra előjönnek azok a dolgok, amiket korábban megtanultál. Mai napig zenélek, nélküle meg sem tudnék lenni.
Úgy nyilatkozott, hogy már gyerekkorában is folyamatosan alkotott?
8-9 éves lehettem, amikor a fatörzsből leszedtem egy darabot és elkezdtem farigcsálni, hogy hajó legyen belőle, megvolt bennem már gyerekkoromban is az, hogy valamit valamiből alkossak, létrehozzak valamit. Ez működhet, akár csak szóvirágok szintjén, de működhet materiálisan is, az életben megtalálható anyagokból készíteni valamit. Egészen kiskoromban élt bennem, hol erősebben, hol visszaszorulóbban, de gyakorlatilag az életem része kiskoromtól kezdve.
70 éves vagyok, lelkiismeret furdalást érzek, hogy ha valamit kigondoltam és tudom, hogy azt meg kell csinálni és nem csináltam meg, nem tudok aludni tőle. Teljesen más húsz, harminc, negyven, ötven évesen és egészen más hetven évesen. Ezeket a kőszobrokat harminc éves koromban csináltam a Balatonon. Szereztem három követ és ott faragtam a garázs előtt és megcsináltam, mert egyszerűen kényszerem volt. Jó ezek nem műremekek, nem erről van szó, ez egy kényszer, ami az emberben benne van, hogy valamit alkotni szeretne, valamit meg akar mutatni magából, valamit ki akar fejezni.
Érettségi után Herrery Caesar barátommal, aki egy belsőépítész lementünk Zalakarosra, fel a Szőlőhegyre és alkotótábort csináltunk ketten. Mind a ketten elkezdtünk faragni valamit, csinálni valamit manuálisan, hogy kifejezzük magunkat egy szőlőhegyen, egy kunyhóban egy borospince előtt. Egy hétig ott voltunk és mind a ketten csináltunk valamit. Jó barátok voltunk! Ez hozzá tartozik. Ez egy kényszer volt, hogy odamenjünk és alkossunk, neki is párkapcsolata volt, nekem is párkapcsolatom volt, nem volt egyszerű elszakadni a megszakadt környezetből, de megmutattuk, hogy mi most alkotótábort csinálunk. Ez a hetvenes években volt.
A gimnáziumi évek alatt zenekarokban játszott?
Az első zenekarunkat úgy hívták, hogy Mistrál. Rákóczy gimnáziumban végeztem, azt már ugye mondtam, hogy rengeteg sok néprádió a függöny mögött dolgozott, Benkő Dániel, Tolcsvay. Egy padban ültem a Tolcsvayval. Már nem emlékszem, hogy mennyi és milyen koncerten léptünk fel, akkor még volt a Margit Szigeti Szabadtéri Színpad, ahol filmvetítések voltak, akkor még ilyen beat fellépések is voltak. Rengeteg helyen felléptünk. Fiatalság, bolondság. Aztán mindenki szétment, erre-arra. Mindenki más zenekarban játszott, szétment az egész. Az akkori nagy slágereket játszottuk, ami belefért. Szép korszak volt. Csodálatos korszak volt. Az igazság az, hogy szerintem a zenéhez érni kell. Egy 18 éves emberben annyi minden megfordul a zene kapcsán, hogy színpadon vagy és előfordulhat, hogy azt hiszed, hogy nagy ember vagy, azt hiszed, hogy fölötte vagy mindenkinek… a zenéhez érni kell. A hatvanas években Horizont Tánciskolában játszottam egy zenekarban, négyen voltunk én voltam a basszusgitáros és csütörtök, péntek, szombat, vasárnap játszottunk minden nap. Többet kerestem, mint a saját szüleim. Akkor volt a trapéz nadrág a divat.
Képzőművészeti tanulmányokat is folytatott a középiskola után?
Nem a középiskola után, hanem még a középiskola előtt. Meséltem neked, hogy már 8 éves korom óta készítettem szobrokat és anyám érzékelte, hogy nekem ilyen képességeim vannak és beíratott ilyen iskolákba. A Dési Huber István Képzőművészeti Körben és a Ferenczy István Képzőművészeti Körben tanultam. Ezekben a műhelyekben hónapokig füleket kellett mintáznom, aztán szemet, orr… egy szobrász iskolában ezt kell csinálni, komoly tanulmányokat kellett végezni, ami unalmas egy olyan embernek, aki kreatívabb. Tehát én például nem úgy szeretném ezt az orrot megcsinálni, hanem szeretném, ha egy kicsit görbébb legyen, vagy nem pont olyan lenne, de amikor az ember ilyen tanulmányokat végez, akkor nem lehet kreatív, azt kell csinálni, ami elő van írva, nem ütnek rá a kezedre, de szólnak, hogy három milliméterrel arrébb van, miért nem mérsz pontosan? Én elvégeztem nagyon sok ilyen iskolát, egyáltalán nem éreztem ott jól magam, amikor sorozatban harminckét fület kellett csinálni. Egy fület megcsinálok, megtanulom, hogy kell, de utána már én magamtól szeretnék olyat csinálni, amilyet én akarok, és ne ellenőrizzék, hogy három centiméterrel arrébb van-e az a fül. Én önállóan akkor már szobrokat csináltam otthon. Összeszedtem az agyagot és otthon szobrokat csináltam. Felmentem a hegyre, tudtam, hogy hol van az agyag, megszűrtem és szobrot csináltam az agyagból és kiraktam a teraszra. Nem gondoltam arra, hogy jön az eső és elmossa és reggel az anyám már csak egy nagy sártócsát talál. Előfordult ilyen is.
Milyen mesterek voltak hatással az Ön művészetére?
A kortársaim közül tudnék mondani sokakat, akik hatással voltak rám. Nem akarok nagyzolni, nem szeretném Michelangelót említeni, de amikor megállsz egy Dávid előtt az egy csoda. Vagy egy Pietá. Azt mondják, hogy a Dávid szobrot úgy kezdte el, hogy a lábúját csinálta meg először és abból csinált egy három méteres szobrot, nem tudom, szerintem nem lehet úgy megcsinálni, olyan géniusz kellett, hogy legyen, hogy csak a legnagyobb elismeréssel tudok rá gondolni. Én csodálom, sok európai, amerikai Amerigo Totty, aki félig olasz és félig amerikai és csodálatos dolgokat csinál. A művészetben ki-mit inspirál, hogyan tudja beépíteni a saját struktúrájába, saját elképzeléseibe beépíteni, borzasztó nehéz dolog, mert mindenki mindenkit inspirál. Mert akármit ha megnézel, akkor jó esetben elgondolkozol azon, hogy mit csinált, hogyan csinálta és gondolkozol rajta, hogy ha én egy kicsit máshogyan csinálom, akkor az más lesz…
Szóval a művészetnek ez egy csodálatos dolga, pont ezért ilyen sokrétű ezért ilyen csodálatos, ezért ilyen nagyszerű, mert mindenki mindenkitől egy kicsit tanul, de mindenki egy kicsit más tud lenni vagy nagyon más tud lenni, és ha bevallja, ha nem mégis onnan indult ki az ő művészete, amit eredetileg látott.
Úgy nyilatkozott egyszer, hogy szobrot készíteni arról szól, hogy kifejezzük a bennünk lévő gondolatokat, ezt kifejtené?
Nagyon sokrétű dolog, úgy értem, hogy eleve, hogy ha valakinek nincsen gondolata valamiről, akkor nem is tud semmit sem csinálni. Ha feszít téged egy forma, nem tudsz meglenni, hogy ha abból az anyagból ne csináljál valamit. Nagyon érdekes kérdés, hogy mit fogsz belőle csinálni. Ez a két legfontosabb kérdés, hogy mit és hogyan? A hogyan az persze technikai kérdés, de a mit a legfontosabb kérdés, hogy mit akarsz csinálni abból az anyagból, amit át akarsz alakítani valami mássá, mint ahogyan most van.
Például, itt van egy a kis fatörzs és te azt akarod, hogy ez ne egy kis fatörzs legyen, hanem valami olyan, ami kifejez valamit a te gondolataidból, de úgy, hogy ne legyen nagyon konkrét, mert ha nagyon konkrét, akkor naturális. Én megtanultam a technikát, millió szobrot csináltam, nem érdekel ez a része. Az a része érdekel, hogy hogyan tudod elrejteni a saját gondolataidat a formába, hogy az ne legyen, egyből ráható, naturális, hanem gondolatokat ébresszen abban az emberben, aki ezt megnézi. Gondolkozzon egy kicsit azon, hogy miért itt lyukasztotta ki, miért itt emelte fel, miért így csinálta? Legyen valami gondolatiság a szoborban. Mindig ez érdekelt engem. A festészetben is, amikor festettem, az a része érdekelt, hogyan tudom elrejteni azokat az apró gondolatokat, amik azt eredményezik, hogy egy ember ránéz, és elkezd gondolkodni azon, hogy mit is akar ez mondani? Miért így csinálta?
Szoborban ez nagyon nehéz, mert azt mondják, hogy absztrakt vagy azt mondják, hogy nonfiguratív és máris benne vagy egy dobozban vagy azt mondják, hogy naturális, vagy a kettőnek a keveréke, amikor egy csirkefej van egy emberen, ugye ilyen is van. Ezek is érdekes dolgok.
Fontos, hogy az embereket mi érdekli, mi mozgatja belülről? Mit lát benne?
Megint más kérdés, hogy lefejtem vagy felépítem, ez a kérdés is meghatározza, hogy az ember, hogyan alkot. Ha az embernek látásmódja van vagy szeretné kifejezni magát, akkor nem foglalkozik azzal, hogy most lefejtek vagy felépítek, hanem pontosan azt csinálja, amit abban a szituációban neki szükséges.
A Pannonhalmi Apátság számára restaurátorként székeket újított fel, mondana róla pár szót?
Óriási dolog volt. Pont akkor volt egy óriási balesetem. Aközben amikor ez a munka kezdődött, volt egy autóbalesetem és a Pannonhalmi apátságnak van egy ebédlője, ami 140-150 székes jelent. Felkértek, hogy meg tudnám-e csinálni ezt a munkát én örömmel elvállaltam, annak ellenére, hogy ilyen léptékű munkát, még életemben nem csináltam. Nem gondoltam bele, hogy 140 székről van szó. Engem egyáltalán nem érdekel 140 szék, engem 1 szék érdekel, hogy egy szék az pontosan úgy nézzen ki, ahogyan azt pár száz évvel ezelőtt megcsinálták a papoknak, ehhez egy óriási munkát kellett csinálnom, nagyon kemény munka volt. Ez egy olyan bőrszék, ami egy tiszta barokkos ornamentikával megnyomott felület, és még az oldala teljesen fel is áll, nagyon mély plasztikát kellett csinálni, úgy, hogy az oldala is illeszkedjen. Nagy meló volt, sokat dolgoztam rajta, egy fél évet csak az ülésen.
Mi jut eszébe, ha azt mondom: „Ady versek világa” ?
Ady egy nagy ember, nekem az egyik legnagyobb kedvencem az összes szemétségével együtt.
Milyen szemétség?
Ady egy szemét prostituált volt ő is, a környezete is, egy ízig-vérig ember volt, nem is tagadta, hogy az, de olyan verseket írt, nyilvánvalóan egy liberális szemléletű ember volt, ne politizáljunk, én nem vagyok egy liberális szemléletű ember, de bizonyos szempontok szerint az vagyok, ha Ady-t nézzem, akkor inkább liberális vagyok, imádom a gondolatait. Hihetetlen, hogy azok a kusza gondolatok, dolgok, hogyan állnak össze az ő agyában és hogyan tudom én ezt a magamévá tenni. Én nagyon sokat foglalkoztam vele egy időben, csináltam egy ilyen grafikai sorozatot, ötvenegynéhány részes grafikai sorozatot, Ady versekből.
Elolvasod a verset vagy pár versszakot vagy csak egy pár gondolatot és elindul a kezed és előtted van egy fehér papír és a tus és elindította a kezemet és húzogattam és csinálgattam és csak úgy jött. Negyven-ötven ilyen Ady sorozatot csináltam, és nem csak fekete tussal, hanem színes tussal is kidolgoztam, ahogyan gondoltam. Érdekes korszakom volt. Két évig csináltam. Nem csak Ady dolgokat csináltam, hanem mást is.
Ez a technika egy kicsit elvitt, abba az irányba, hogy én magam és oroszlánokat, lovakat, tüdőket csináltam, mindenféle baromságot csináltam ugyanezzel a technikával. Ami alakul az lesz ami lesz vagy jó lesz vagy nem.
Ha a három legfontosabb dolgot el kellene mondani Adyról mi lenne az a három?
Rettenetes erotika. Minden mögött ott van az erotika. A másik a dac, hogy ő dacol mindenkivel, önállóan és csak a saját egóját próbálja képviselni. Ez a nem akarok megalkudni, persze meg kell, sokszor meg kell alkudni, de nem akarok. Nagyvárad, Párizs, Budapest, nem véletlenül jött-ment, mindenhol járt a világon, nem szerette volna kiadni magát. Végül is meghalt a szerelemben.
József Attilának is vannak csodálatos dolgai, Radnótinak is. Vannak csodálatos magyar költők, most a világirodalomról ne beszéljünk, csak a magyarokról. Az egy csoda, hogy micsoda szellemi kultúra van ránk hagyva örökségül, és akkor megkérdeznek egy magyar embert, hogy mi a Trianon, és azt mondja, hogy valami verseny.
Itt tartunk. Miért várnád el, hogy egy magyar fiatal tudja azt, hogy kicsoda József Attila, Ady Endre, Radnóti és van még sok költő, akitől azért lehet, hogy érdemes lenne tudni akár csak egy – két sort…
Nem tudom, hogy ez miért nem működik. Nagyon kellene, hogy ez működjön. Azért vagyunk magyarok, ez nagyon kellene, de hát sajnos… Milyen kérdést írtál még fel?
Magyar Köztársaság Aranykeresztjével tüntették ki. Hogyan történik meg az emberrel? Felhívják telefonon és gratulálnak neki? Postán vagy e-mailben értesítik?
Azt hiszem, hogy értesítettek, nem telefonon, hanem értesítettek, hogy jelenjek meg itt meg itt, de azt nem mondták, meg, hogy miért. Azt sem tudtam, hogy kapok valamit, csak felkértek, hogy jelenjek meg az ünnepségen, ennyi.
Mire gondolt?
Megijedtem, fogalmam nem volt, hogy miért kell megjelennem. Tényleg nem tudtam. Fogalmam nem volt róla. Nem tudom. Elmentem és ott hallottam, hogy ezt a kitüntetést kapom. Jó, most a kitüntetés azért volt, mert hogy Magyarország és a nemzetközi hírnév… igaz is én rengeteg külföldi kiállításon vettem részt, ahol nem csak részt vettem el is adtam a képeimet. Az sem volt kis dolog, amikor Frankfurtban rögtön három pontot kaptam az első fél órában egy képre.
Elmész egy kiállításra és a kiállításon a kép alá piros pontokat raknak. Azt jelenti, hogy érdeklődő van a képre, és amikor három pont van, az azt jelenti, hogy elkelt és azt sem tudod egyébként, hogy mi az ára, mert azt tudtam, hogy én mennyit kérek érte, de azt, hogy ők mennyiért adták el azt senki sem tudta. Amikor a három pont megjelenik, akkor azért az nagyon jó érzés, az nem semmi.
Olaszországban, amikor a Duna Part Galériával lent voltunk, én akkor harmincöt – negyven éves lehettem talán és nálam sokkal nevesebb művészek is utaztak velünk és mentünk a busszal és egy hatalmas kép, Róma bukása bent volt a buszban. Három méter szer két méteres hatalmas kép a busz légterében egy hatalmas vászon és mindenki azon retteget, nehogy valaki bele ne szaladjon.
Amerikában is volt jó pár kiállításom. Naiv ember vagyok, nem vagyok üzletember, nem tudom érvényesíteni a jogaimat anyagilag, sajnos ez így van.
Jelen pillanatban mivel foglalkozik?
Saját íróasztalomat javítom. Szétszedtem nagyon kiszívta a nap. Egy redőnyös eleje van, amit le lehet zárni, van egy redőny, le lehet zárni és nem látnak semmit sem mögé. Ez egy fa redőny végül is ami egy ív alatt mozog és ez tönkrement szétszedtem és felújítom. Amit kérdezel, azok a fa szobrok. Tavaly például jó sokat csináltam idén bőrplasztikákat csináltam most kezdtem el újból ezeket a fa szobrokat csináltam. Most szeretnék egyébként Frankfurtba kivinni a székeimet, nem az egészet, csak kettőt mutatóba. Szeretem azokat a munkákat, amik egyediek. A bőrt azt nagyon szeretem, de szeretek fával, kővel, bronzzal, mindennel szeretek dolgozni, de a bőr az egy olyan dolog, ami tizenéves koromtól vagy huszonéves koromtól a szívemhez nőtt.
Mi lehet az oka?
Természet. A bőr természetes anyag. Szeretem a természetes anyagokat. Pár évvel ezelőtt csináltam egy csomó ékszert csontból. Nagyon szeretem a természetes anyagokat. Ez egy alapvető dolog nálam. Kő, fa, csont. A fém már nem annyira természetes, mert végül is egy művi dolog, de valamit csak bronzból lehet megcsinálni. Van, amihez nem elég egy puha anyag, hanem muszáj, hogy kemény legyen, hogy tartós legyen, hogy mutatós legyen, hogy megmaradjon az emberiségnek, az nagyon fontos, hogy aztán meg lesz-e, megmarad-e azt nem tudhatom.
